Az értelem meghajlik a tények előtt, de a szív még lázadozik, tiltakozik. Nagyon nehéz, nagyon fáj elhinni, elfogadni a hírt, hogy a kedves barát, a mindig segítőkész kolléga, hallgatóinak nagyra becsült és szeretett tanára, a hagyományos vagy helyesebben klasszikusnak mondható, ma már sajnos egyre kevésbé létező, igazi filológia szerinti, kivételesen széles körű és a legapróbb részletekre is kiterjedő tudással rendelkező, invenciózus, egyéni és alkotó szellemű tudós, a magyar nyelvészet és irodalomtudomány meghatározó jelentőségű személyisége, Kemény Gábor eltávozott közülünk.
Pedig igaz, eltávozott… Nincs és nem lesz már velünk többé testi valójában, bár annyira közeli még, szinte ott van a szemünk előtt, mintha látnánk, jellegzetes, kedvesen szerény mosolya. Eleven még, mintha hallanánk, a sok tökéletesen találó, a rá annyira jellemző „l’esprit français” értelmében szellemes, finoman, bölcsen ironikus megjegyzése. Most is foglalkoztat, továbbgondolásra, neki is szóló válaszra késztet még annyi új távlatokat nyitó tudományos meglátása, okfejtése.
Kemény Gábor személyében olyan valakit vesztettünk el, aki szinte páratlan, természetes módon egyesítette magában a tudóst és a szó legjobb, legnemesebb értelmében vett úriembert. Igazi úriember volt a tudományban: igénnyel, érzékenységgel és képességgel a legmagasabb minőségre. Úriember, aki „gentlemanlike” alaptermészete szerint mások szakmai eredményeinek mindig maximális tiszteletet adott, és saját teljesítményével tiszteletet érdemelt ki, aki a végletekig megbízható, pontos, volt a legapróbb megnyilvánulásával, adatával, következtetésével is, szerény és nagyvonalú, aki maga soha nem kért, de bármikor szívesen, önzetlenül adott.
A tudós és a magánemberi lét nemigen vált el nála, hiszen a szó legteljesebb értelmében egész életét a tudománynak szentelte. Ahogyan a tudományos életben úriember tudós volt, úgy a privát életben tudós úriember. Baráti beszélgetéseiben, mindennapjaiban, magában elgondolt terveiben – rajongva szeretett családján kívül – általában ugyanaz foglakoztatta, mint ami tanulmányaiban, könyveiben, egyetemi óráin: a nyelv, a stílus és ezek alapjainak, a gondolkodásnak és az emberi érzelmeknek a kérdései. Tudósi és emberi mivoltának egységét mutatja, hogy bármihez is nyúlt, bármiről is szólt, ugyanazzal az engedmények nélküli precizitással és kivételes hozzáértéssel tette, és ez igaz a nyelvészeti és irodalomtudományi témákon túl az operáktól egészen a spanyol futballig terjedő érdeklődési körére.
Felmérhetetlen a veszteségünk, de felmérhetetlen az örökség is, amelyet ránk, nekünk hagyott. Az alábbi pályakép is csak némi áttekintést adhat a gazdag életműre.
A nyelvtől a stílusig című könyvében megjelent bevezető jellegű írásában, szakmai vallomásában pályafutásának három fő területét nevezte meg: stilisztika, nyelvművelés és lexikográfia. Ezzel összefüggésben, de még inkább Kemény Gábor habitusát tükröző volta miatt hadd idézzem itt ennek az írásnak a címét is: „Hogyan (nem) lettem nyelvész? Önvallomás a szakmáról és egyebekről”. A játékos-ironikus (nem)nyelvész-önbesorolással egyrészt arra utalt, hogy – ahogyan ő mondja – „e három területet a szakma nem tekinti »igazi« nyelvészetnek”, másrészt arra, hogy sokkal inkább – és tegyük hozzá: joggal – tartotta magát filológusnak, mint „egyszerűen” nyelvésznek. Kedves mesterét, Kovalovszky Miklóst követve mondta ezért aztán magáról: „csak filológus vagyok”. A szerény önmeghatározás csak-jára reagálva persze feltehetjük, fel kell tennünk a kérdést: lehet-e annál szebb tudományos szándék, van-e annál nagyobb feladat, mint „csak” filológusnak lenni? A filológus mivoltból is következik, hogy Kemény Gábor legfőbb és szívéhez legközelebb álló szakmai területe a stilisztika volt, amely igazi terepe a filológusnak, hiszen egyaránt lehetőséget ad a szigorúan nyelvészeti megközelítés mellett az irodalommal való elmélyült, tudományos foglalkozásra is. Egyik nagy tanulmányában éppen ő maga mutatta be ennek a diszcplínának kivételes tudomány-rendszertani helyét, azt, hogy a stilisztika olyan interdiszciplína, amely „a nyelv- és az irodalomtudomány határsávjában, metszetében helyezkedik el”.
Első nagyobb stilisztikai munkája a nagy tekintélyű Nyelvtudományi Értekezések sorozatban 1974-ben megjelent Krúdy képalkotása című értekezés. Szinte hihetetlen (persze csak annak, aki nem ismerte őt), hogy húszas évei elején írta a Krúdy-szakirodalomnak ezt a máig alapműnek számító csúcsteljesítményét. Ennek a munkának minden vonatkozása, minden egyes részlete azt mutatja, hogy az egyetemről éppen kikerült fiatalember már ekkor teljes tudományos vértezettel rendelkezik: a Krúdy stílusát leginkább meghatározó stílusjegy, téma kijelölése, választása, a teljességre törekvő fogalmi igényesség, a kristálytiszta logikát mutató rendszerezések, a mikroelemzések érzékeny megfigyelései: mindazok a kiváló erények már itt jelen vannak, amelyek későbbi munkáinak is meghatározó jegyei. Ezt az első, nyugodtan mondhatjuk, szakmai remekművet számos további nagy jelentőségű, Krúdy stílusát tárgyaló tanulmány és kötet követte, amelyek vitathatatlanul a Krúdy-kutatás legmeghatározóbb alakjává tették őt: Képszerűség és kompozíció Krúdy prózájában (1975), Szindbád nyomában (1991), Képekbe menekülő élet (1993), Krúdy körül. Stilisztikai tanulmányok és elemzések a 20. századi magyar irodalomról (2016). Mint az utolsó munka alcíme is jelzi, a nagyon szeretett Krúdy mellett más jelentős prózaírókra, sőt lírikusokra is kiterjedt figyelme, 20. századiakra, de másokra is. Így egyebek mellett fontos tanulmányokat publikált Kemény Zsigmond, Ady Endre, Kosztolányi Dezső Márai Sándor, Weöres Sándor stílusáról is. A legutóbbi időkben pedig rendszeresen olvashattuk rövid, de mégis mély, mert a lényeget érintő és azt a rá jellemző pontossággal és árnyaltsággal kifejtő verselemzéseit az Édes Anyanyelvünk folyóirat általa létrehozott Szép magyar vers rovatában.
A stílus volt nyelvművelői felfogásának is a kiindulópontja. Ennek jegyében, a nyelvi norma és a nyelvművelés körüli vitákra is reflektálva, máig érvényes javaslatot fogalmazott meg már 1989-ban: a megoldás „a stilisztikai szempontok hasznosítása, egy stilisztikai szemléletű nyelvművelésnek a megteremtése. Csak egy ilyen felfogású és módszerű nyelvműveléstől remélhetjük, hogy meg tudja ismertetni a nyelvközösség tagjaival az anyanyelvben rejlő kifejezési lehetőségek sokféleségét”. Ebből a kiindulópontból születtek tanulságos és élvezetes stílusú nyelvművelő cikkei. Ezekben soha nem megróni, „megrendszabályozni” akart valamilyen nyelvi vétség miatt (mi sem állt távolabb tőle!), csak tanítani, példával megmutatni, hogy amit „kimondunk vagy leírunk, ne csupán érthető és szabályos legyen, hanem kifejezze mindazt az érzelmi és hangulati többletet is, ami közlésünk fogalmi tartalmát kiegészíti és szubjektív hitelességét adja”. Utolsó, 2020-ban megjelent nyelvművelő gyűjteményének, a Tanuljunk magyarul is! kötetnek a címében szereplő többes szám első személyű igealak pontosan jelzi, hogy – a bár nem mindig ok nélkül, de nemegyszer túlzó és tévesen általánosító módon a nyelvművelést elítélők sommás véleményével szemben – ő soha nem kioktató stílusban szólt nyelvművelő írásaiban, hanem partnernek, egyenrangú társnak tekintve az olvasót. E köteten kívül – nem szólva most kötetben meg nem jelent cikkeiről – idetartozó munkái közül ma is tanulságos, nagy haszonnal forgatható a Hivatalos nyelvünk kézikönyve című kiadvány, melyet Bíró Ágnessel és Grétsy Lászlóval közösen írt (1976), a Nyelvművelő kéziszótár (1996, Grétsy Lászlóval közösen) és a Nyelvi mozaik. Válogatás négy évtized nyelvművelő írásaiból című gyűjtemény (2007).
A harmadik terület, a lexikográfia, azaz a szótárkészítés az 1990-es években jelent meg munkásságában. 1992-ben jelent meg a 14 000 címszót tartalmazó Képes diákszótár, melyet Grétsy Lászlóval közösen szerkesztett. Stilisztikai, jelentéstani és kiterjedt filológiai ismereteit is kiválóan kamatoztatta a Magyar értelmező kéziszótár második kiadása (2003) egyik szerkesztőjeként, illetve egyedüli lektoraként. Általános lektorként haláláig részt vett a magyar lexikográfia napjainkban is folyó legnagyobb munkálatában, A magyar nyelv nagyszótárának készítésében.
A számos publikáció és előadás kimunkálása mellett munkahelyi, „hivatali” kötelezettségeit is a rá jellemző módon, azaz a lehető legmagasabb szintű igényességgel, felelősségtudattal, odaadással teljesítette. (Természetesen a kutatói tevékenység és a munkahelyi feladatkör részben egybe is esett, különösen igaz ez a lexikográfiai munkásságra.) Hűséges típus volt ebben is, mint ahogyan tudományos témái tekintetében is: fél évszázadon át szolgálta a Nyelvtudományi Intézetet, és közel három évtizeden át volt a Miskolci Egyetem oktatója. Az MTA Nyelvtudományi Intézetében 1971-től dolgozott, előbb tudományos ösztöndíjas gyakornoki beosztásban (1973-ig), ezután tudományos segédmunkatárs, 1976-tól tudományos munkatárs, 1988-tól tudományos főmunkatárs, 1988 és 1993 között tudományos osztályvezető is, 2002-től tudományos tanácsadó; 2010-től nyugdíjas, de a Nagyszótár szerződéses munkatársaként továbbra is részt vett az intézet munkájában. A Miskolci Egyetemen 1994-től tanított, amikor is docensi kinevezést kap a Magyar Nyelvtudományi Tanszékre, 2003-ban lett egyetemi tanár, miután 2002-ben előbb elnyeri az MTA doktora címet, majd még ugyanebben az évben habilitál. 1998-tól 2003-ig a tanszékvezetői tisztséget is betöltötte, 2018 májusától professor emeritusként maradt az egyetem kötelékében.
Munkásságát számos kitüntetéssel, ösztöndíjjal ismerték el a szakmai szerezetek, így 1978-ban Gombocz Zoltán-éremmel, 2012-ben Kosztolányi Dezső-díjjal jutalmazta a Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1999-ben pedig Lőrincze Lajos-díjat kapott az Anyanyelvápolók Szövetségétől.
A szakmai közélet számos fórumán, formájában is haláláig tevékeny volt: 1976-től több évtizeden át volt tagja különféle akadémiai bizottságoknak (anyanyelvi, magyar nyelvi, nyelvtudományi bizottság, stilisztikai, magyar nyelvészeti munkabizottság); a Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottságának 1982-től volt tagja, 1992-től egyik szerkesztője az Édes Anyanyelvünknek; aktív tagja volt a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai (Hungarológiai) Társaságnak és az Anyanyelvápolók Szövetségének. Szívesen és gyakran tartott előadásokat a Magyar nyelv hetén, rendszeres előadója volt az adai Szarvas Gábor nyelvművelő napoknak.
Legutolsó könyve, a tavaly megjelent Tanuljunk magyarul is! kötet előszavának utolsó bekezdésében, részben nyelvművelő tevékenységének befejezésére utalva (korábban is foglalkoztatta, hogy véget vet a nyelvművelő cikkek írásának), részben, ahogyan ezt a Sors említése jelzi, az életút közeledő, de mégsem közelinek remélt lezárulására vonatkozóan ezt írta: „Bízom benne, hogy a Sors ad még lehetőséget a folytatásra. Ezért most nem is írom ide, hogy VÉGE”. 2021. március 7-én a Sors végül mégis leírta ezt az annyira fájó szót. – De ha túl leszünk, ha túl tudunk majd lenni a VÉGE elleni lázadáson, a barátunk, kollégánk elvesztése miatt lelki bénultságon, akkor azt is számba kell vennünk, hogy minek NINCS VÉGE. Akik ismertük őt, látjuk most, és látni fogjuk, amit a múltban, hogy „homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy”. Emlékeinkben visszatér és tovább él „halvány-furcsa mosolya”. Sokak számára nem ért és nem is fog véget érni addig, míg létezik filológia, tudomány, Kemény Gábor szellemének élete sem. Kérdései és válaszai, termékeny gondolatai könyveiben, dolgozataiban továbbra is élnek, hatnak, élni és hatni fognak. Búcsúzunk – de tudjuk, hogy velünk marad örökké már.